Többször futottam már a Geraron (és még „éremgyűjteményem” is lett belőle), mégis szeretek úgy beszélni róla, mintha először lenne. Mert őszintén: ez a formátum képes valamire, ami ritka — kiránt a saját kis filmedből, és betesz egy „mi”-be, ami nem csak a plakáton létezik.
1) A szabály, ami mindent megváltoztat
A Geraron a „csapat” nem költészet. Szabály: hárman vagytok, és együtt kell maradnotok, kis távolságon belül, végig. A „We run as one” mottó nem dísznek van; figyelmeztetés: itt nincs olyan, hogy „találkozunk a célban”.
És az a jó benne, hogy ez a szabály rögtön szétveri a klasszikus reflexeket. Két percig sem tudod játszani a hőst, mert valaki azonnal visszahúz a földre. És azt sem tudod eljátszani, hogy jól vagy, amikor nem — azonnal látszik a köztetek lévő „gumin”. Ha egy valaki elszakad, az egész szakad.
Nekem több éve megvan a „hagyományos” csapatom: Inglourious Basterds, Gabival és Bogdannal. A név veszélyesebb, mint mi vagyunk, de pont ez benne a poén. Egy évben egyszerűen így mondtuk: a tempó „pletykás” volt, mert mindhárman regenerációban voltunk, és nem kívántuk a hősködést.
2) A tempó nem a tiéd. És ez lecke, nem büntetés
Ez a finom különbség az 1-es ponthoz képest: a Geraron nem csak közel maradsz, hanem megtanulod lealkudni az egódat. A tempó nem az, hogy „ma én mennyit bírok”, hanem az, hogy „mi mennyit bírunk úgy, hogy később ne kamatostul fizessük meg”.
2025-ben pont elkövettem a klasszikus hibát: alvás egy kávészünetnyi, és ostoba önbizalom a rajteufóriában. Az első percek mentek, aztán átváltottam arra a módra, hogy „nem ájulok el, de nagyon nem élvezem”, porrá vált légzéssel. A jó pillanat nem az volt, hogy rosszul lettem, hanem hogy visszajött az eszem, és mondtam, hogy vegyünk vissza. Straván nem néz ki látványosan, viszont megmenti a versenyt.
3) Verseny, de közben „terápiás ülés” futás közben
Vannak futamok, ahol csendben vagy, és számolod a kilométereket, mint a napokat fizetésig. A Geraron gyakran ennek az ellenkezője történik: telnek a kilométerek, és észre sem veszem, mert a futás tökéletes ürügy arra, hogy emberekkel találkozz és tényleg beszélgess.
2023-ban szinte megállás nélkül dumáltunk, mintha egy hosszú kávézás lenne… csak a „kávé” 21 km volt. És ez az egyik ritka dolog benne: hagy egyszerre sportoló és ember lenni. Ha van kedved, húzhatsz, de élvezheted is a versenyt úgy, mint egy találkozót a közösségeddel, anélkül, hogy azt éreznéd, hogy bármit „elveszítesz”.
4) Jöhetsz cél nélkül is, és akkor is teljes
Szerintem ez az egyik legjobb dolog ebben a formátumban: nem kell célkitűzés ahhoz, hogy értelme legyen a napnak. Normál esetben egy versenyen cél nélkül vagy unatkozol, vagy felhúz, hogy „minek is vagyok itt”. A Geraron, ha nincs target, találsz mást: a hangulatot, a sztorikat, a csapattempót, azt, hogy nem kell bizonyítanod semmit.
És ez jó lecke, főleg év elején: néha a legegészségesebb cél az, hogy kedvvel indulj el, nem pedig egy Excel-táblával a fejedben.
5) Az időjárás díszlet. A kiadás egy másik film
Kaptam már a Geraron „mesés” havazást (olyat, ami mindent szebbé tesz, még a szenvedést is, ha lenne). És voltak olyan kiadások is, amikor a hőmérséklet már-már tavaszias volt, és ránézel a névre, és azon gondolkodsz, nem vicc-e: „Gerar”… miközben te úgy izzadsz, mint áprilisban.
És a legjobb az, hogy mindegy, mi van odakint, a verseny úgyis elkap, ahogy kell. Hideg, meleg, hó, hó nélkül… mind háttér. Az igazi film az, hogyan kezelitek egymást: mikor kezd fájni, mikor túl kényelmes és elvisz a lendület, mikor valakinek nehezebb napja van.
6) A szervezés túl jó ahhoz, hogy a fő sztori legyen
Van olyan verseny, ahol az emlékek fele sorokról, kereszteződésekről, idegről szól, meg arról, hogy „hol a pálya?”. A Geraron a szervezés annyira rendben van, hogy egyszerűen nincs mit mondani rá. Önkéntesek ott, ahol kell, emberek irányítanak, biztatás, fotósok, hangulat. Te futsz, és teszed a dolgod.
És sokat számít, hogy minden a Politechnikán történik. Az az érzésed, hogy egy eseménybe „befogadnak”, nem csak kidobnak egy útvonalra és kész. Persze 2020-ban idegesített a csomagátvétel, de ez az a fajta elégedetlenség, ami csak akkor jön elő, amikor a többi óraműpontosan megy.
7) Az érem nem érem. Többéves projekt
A Geraron az érem nem az a tárgy, amit bedobsz egy fiókba, és kész, „kipipálva”. 2020-ban tudtam meg, hogy az akkori érem, az előző két év érmeivel együtt, egy piramisba volt összeszerelhető, állvánnyal együtt. Nevettem, de nagyon tetszett: nem „még egy”, hanem egy puzzle darabja.
2024-ben megint: az érem egy 10 darabos sorozat második eleme volt, amiből egy nagy hópehely fog összeállni. És pont ez benne a trükk: beszippant a játékba minden műanyag motiváció nélkül. Egyszerűen szeretnéd mindet összegyűjteni, mint egy komoly gyerek egy nagyon nem komoly gyűjteménnyel.
8) A Gerar azokról is szól, akik örök viszonyítási pontok maradnak
2024-ben volt az a pillanat is, amikor a verseny már nem csak verseny. Nea Ilie Roșu olyan ember volt, aki mozdonyként ment át a közösségünkön: sok maraton, a román zászló, és az az egyszerű biztatás, ami pont akkor talált el, amikor már elkezdtél alkudozni magaddal. Az ilyen emberek nem az eredményeik miatt maradnak benned, hanem a jelenlétük miatt.
És van még valami: a Geraron látod azokat a „mintákat” is, akik szó nélkül beléd teszik azt a tiszta gondolatot: „ha nagy leszek, ilyen akarok lenni”. Nincs beszéd, nincs karton-inspiráció. Csak a valóság, odaállítva melléd, a célban.
9) Év eleji hagyomány, nem csak egy rajt
Nekem a Gerar az a fajta verseny, ami sínre teszi a szezont. Hagyománynak érzem: találkozol az emberekkel, elindítod az évet, eszedbe jut, milyen a versenyhangulat, és a fejed is a helyére kerül.
És szeretem, hogy Budapest, a maga módján „otthon”: a campus, az egyszerű logisztika, az emberek, akik már tudják, mi a Gerar, és hogyan kell megélni. Nem csak egy rajt. Rituálé.
10) Nem mindenkinek való. Pont ezért marad hiteles
A háromfős csapatformatum nem „aranyos”. Szűrő. Ha csak azért jöttél, hogy „én, az időm, az órám”, ez a szabály ki fog hozni a sodrodból. Ha a csapat gondolatáért jössz, a futam az év egyik legjobbja lesz.
És szerintem itt a lényeg: a Geraron az igazi mérce nem a teljesítmény, hanem az ember. Legyen jó arc, bírjon 21 km-t, és értse, hogy a „we run as one” többet jelent egy eredménynél. Megértésről, támogatásról és barátságról szól.
Ezért, ennyi kiadás után, egészen pontosan 7 után (2016, 2018, 2019, 2020, 2023, 2024 és 2025), egyszerűen azt mondhatom: a Gerar nem az a verseny, amit „kipipálsz”. Az a verseny, ahová visszamész. És alig várom, hogy 2026. január 31-én induljak.
Bónusz, hogy senki ne higgye, a Gerar csak a 21 km-es csapatról szól: a versenynek más távjai is vannak, normális embereknek, bátraknak, azoknak, akiknek „ma csak megnézném, milyen”, gyerekeknek, bárkinek. Van 10 km-es és 3 km-es futam is, szóval nem az a rendezvény, ahová csak akkor mész, ha maratoni terved van és mellé három barátod csomagban.
És van még egy ritka részlet, amit nagyon értékelek: a rajt időpontja, 17:00. Nem kell hajnali 4-kor kelni, nem indulsz sötétben, nem eszed meg az idegeidet útközben. Nyugodtan jöhetsz aznap, futsz, megkapod a versenyadagodat, és ha akarod, még aznap este haza is mész, mint egy felelős ember (vagy legalábbis mint olyan, aki próbál az lenni).
És igen, érdemes kimondani: a Gerart az Energetika Kar és a Yolo Events szervezi, és érződik mögötte egy csapat keze, amelyik tudja, hogyan kell rendesen megcsinálni. A SportGuru és más partnerek támogatásával.
Gallery
