Az év első versenye. Az, amit minden alkalommal vársz. Csak idén valahogy mintha egyik pillanatról a másikra jött volna.
Mondtam már, hogy mostanában brutálisan be vagyok táblázva, és többet dolgozom, mint régen? 🤭 Igen, tudom, mindig ezt mondom. A lényeg, hogy szombaton 15:30-kor volt a rajt, én meg olyan 12:30 körül álltam le a melóval, ettem a klasszikus vajas-lekváros kenyérszeleteket — inkább kíváncsiságból, mint valódi szükségből —, aztán mivel konkrétan lecsukódott a szemem, lefeküdtem „csak 15 percre”.
Azonnal elaludtam. Amikor 14:15 körül felébredtem, teljesen egyértelmű volt az érzés: semmire nem vagyok jó, égett a szemem, és nem tudtam nyitva tartani. De olyan opció nem létezett, hogy ne menjek. Ilyet nem csinálok. Ráadásul ott volt a csapat is, akikkel futnom kellett.
A Gerar egyedülálló verseny, legalábbis nálunk, mert a félmaratont háromfős csapatban futod. És ez teljesen megváltoztatja a dinamikát. Már nem csak rólad szól, a te tempódról és a te állapotodról. Össze kell hangolódni, pillantásokból kommunikálni, elfogadni, hogy néha valaki gyengébb, és a többieknek vissza kell venniük. Ha valakinek rossz napja van, a többieknek ezt el kell fogadniuk. Nincs ego, nincs „na jó, én még bírom”. Az a lényeg, hogy együtt menjetek végig.
Kint időnként fújt a szél, az a fajta, ami ok nélkül is mintha telibe az arcodba vágna. 14:55 körül hívtam egy Ubert, és valahogy 15:12-re oda is értem 😂, a Politehnika rektorátusához. Más években egy órával korábban érkeztem, volt idő beszélgetni más sportolókkal; most minden rohanás volt.
Pár szó a folyosón, a cuccok letétele az előadóban, én már fel voltam öltözve, összefutottam a srácokkal, megkaptam tőlük a rajtszámot, és mentünk is egyből a rajthoz. Bemelegíteni már nem jutott idő. Csak pár poén, pár pillantás, és kész.
Tudtam, hogy én leszek a gyenge láncszem. Megint 😊
Pár nappal előtte is megmondtam nekik: „5:30 min/km a maximum, amit elbírok, ne várjatok tőlem túl sokat.” A fáradtság és az alváshiány nagyon furcsa dolgokat művel a testtel. Bár az utóbbi hetekben jobban ment a futás, most egyértelműen éreztem, hogy ennél többre nem vagyok képes.
A rajt hangulata nagyon jó volt. Izgalom, öröm, emberek, akik őszintén örülnek, hogy ott lehetnek. Csak abban reménykedtem, hogy a srácok nem visznek el túl erősen az elején. Nyilván pont ez történt 😂
Alig vártam, hogy befejezzem az első kört és elérjem a frissítőpontot. Olyan szomjam volt, mintha az elmúlt két napban csak sós dolgokat ettem volna.
Hat kört kellett futnunk. Az első kettő még egészen rendben ment, persze jóval az alatt, amit szerettem volna. Aztán volt egy kicsit „visszarázós” köröm. Amikor az utolsó előtti körben megláttam Hunort és a csapatát, hogy már befejezték, és még futnak egy laza kört, mondtam a srácoknak, hogy mi is csinálhatnánk így. Erre Gabi megerősítette, amit már amúgy is éreztem: „a regeneráló kör lesz az utolsó kör” 😂
Jó kis dumálás lett belőle. Nekünk igazából ez a Gerar. Egy alkalom, hogy együtt fussunk egy szervezett keretben, néha beszélgetünk, néha poénkodunk 🤭, de közben ott vannak azok a jó pillanatok is, amikor egyszerűen csak futsz, és örülsz, hogy ott vagy.
A szervezésről csak jót tudok mondani. Mit is mondhatnál, amikor minden tökéletesen meg van csinálva? 🤭
Nagyon örültem, hogy találkoztam futós barátokkal, főleg hogy mostanában a közösségi médián sem nagyon voltam aktív.
Február még nehéz hónap lesz nekem. Márciustól remélem, újra erőre kapok, csinálok pár jó tervet erre az évre, és visszaállok egy nyugodtabb ritmusba. Remélem, az időjárás is segít majd, mert őszintén szólva a hideg egyáltalán nem a barátom 🤭
A futás után találkoztunk a lányokkal is, és ahogy szokott lenni, végül egy étteremben kötöttünk ki. Nem feltétlenül „ünnepelni”, inkább csak leülni, enni valamit és még beszélgetni. Az a fajta sztorizás, ami természetesen jön egy verseny után, amikor fáradt vagy, ellazult, és már semmit nem kell bizonyítanod.
Gabival és Valériával évente 2–3 alkalommal látjuk egymást, általában versenyeken. Bogdannal szinte kizárólag a Geraron, és néha összejön egy-egy Transfier is. Nem vagyunk az a társaság, amelyik hetente találkozik vagy csak azért megy sörözni, hogy menjen. A sport köt össze minket és ezek a konkrét alkalmak, de amikor összegyűlünk, pont olyan, mintha nem is telt volna el idő.
És talán ez benne a legjobb. Hogy a futás nem csak kilométereket, időket és eredményeket jelent, hanem azokat az embereket is, akik újra és újra felbukkannak, még ha ritkán is. Egy kicsi, de jó társaság, amelyik minden alkalommal a sport köré gyűlik, és ugyanazokkal a történetekkel megy haza — talán egy kicsit fáradtabban, de egy kicsit több értelemmel is..
