🐙🇮🇹🍝 Első este Bariban, és mintha el sem mentem volna innen soha. Valahányszor leszállok a gépről, azt érzem, hazaértem. Csak most a teljes bandával jöttem: Andra (a lányom), Carmen, Gheo (túl híres, hogy bemutassam) Deliával és Iuliával, plusz Nae és Maria. Az utazás ötlete pont Szent Alexandru napján jött? Kipipálva. A 100 km-es futás? Jön az is.
Mivel nyilván a gyomrot illik rendesen felavatni, tettünk egy kört a Mastro Cicciónál, annál a street food helynél, ami azzal dicsekszik, hogy „il miglior street food di Bari”. Nem tudom, tényleg a legjobb-e, de a ropogós polpo, amit én egy szendvicsben faltam be, olyan csípős volt, hogy lekapta a fejedről a kalapot, és egy aranyos „vaffanculo”-t is kipréselt belőled, amikor beleharaptál. Nagyon ott volt. 🤪
Miután egy kicsit fel-alá kóboroltunk azokon a kis utcákon, amik mintha csak azért lennének, hogy szépen eltévedj bennük, kiértünk a Lungomare di Barira. Életemben először ültem fel arra az óriás panorámakerékre. Kicsit beparáztam, amikor fent megállítottak, és úgy tűnt, megfeledkeztek rólunk, de zennek tettem magam. Mondjuk úgy. 🤭
Aztán eljutottunk a Martinuccihoz pasticiottit enni. Jaj, anyám… azok nem sütemények, hanem szirének, akik édesen énekelnek, és hívnak a puha, krémes csapdájukba. Aperol Spritzbe mártogattam őket, mert így szokás, ha az ember komolyan veszi a nyaralást. Számolatlanul, szégyen nélkül.
Egy rövid séta a Basilica di San Nicolához, mesébe illően kivilágítva, aztán irány a Lo Svevo. Az az étterem, amit próbálok sosem kihagyni. Nae kicsit szkeptikus volt a Mastro Ciccio után, és már alig várta a híres polipot fava babbal, amit én mindig az egekig magasztaltam.
És itt kezdődik a varázslat. Az ő polipjuk valami… az ördög puhasága. Olyan omlós, hogy ha csúnyán nézel rá, szétesik. A fava bab valójában egy sűrű, selymes püré, ami úgy terül szét a tányéron, mint egy krém. Erre jön a karamellizált hagyma, édesen és puhán, azok a szárított, de jóféle, csillogó olívaolajjal átitatott paradicsomok, és a polpo (polip) darabok, pont annyira pirítva, amennyire kell. Mindennek tenger-, füst-, jó olaj- és dél-olasz illata van. Az a tányér fejbe vág egy olyan étvággyal, mintha három napja nem ettél volna. Pont az a fajta fogás, ami azonnal beindítja a nyálelválasztást és azt az ösztönös késztetést: hagyj békén, enni akarok.
Rendeltünk még Parmigiana di Melanzanét, marha- és sertéshús keverékéből készült kolbászkákat, egy pugliai sajtválogatást, olyan sült paprikát, hogy hanyatt estél tőle, és persze Patate, riso e cozze-t. Azt az ételt, ami úgy néz ki, mintha abból készült volna, ami épp akadt otthon, mégis tiszta történelem errefelé. Halászcsaládok fogása: krumpli, rizs, a kagylók nyersen rá, aztán az egész lassan, lassan gratinírozva, míg kijön belőle valami, ami furcsán fest, de olyan íze van, hogy „nem tudok belekötni”. Amikor először kóstoltam, tavaly, nem voltam meggyőzve. Most még egyszer kértem volna. Az a krémes réteg a krumpli és a kagyló között pont az a kombináció, ami megnyer.
A végén mintha megérezték volna. Megjelent Vito, a tulaj, a tavalyi barátom. Családi étterem, melegszívű ember, poénok, sztorik, minden. Felismert minket, és beszélgettünk egy kicsit a polipról, a tavalyi évről, arról, mit főzünk mostanában és mit futunk. Kaptunk egy emésztőt is… ami valami olyan snapsz volt, hogy lángot húzott a torkodon, de hatásos, éljen.
És persze nem mentünk el a sörös tiramisujuk nélkül. Ötletnek furcsa, a valóságban meglepően jó.
Így indult a mi baris esténk. Pont úgy, ahogy tudtam, hogy kell: jó kajával, sétákkal, barátokkal és apró kalandokkal, amik összeállítják a történetet. 🤗
Gallery
